Sva vagy seva?

A sva/seva/svá/sevá/schwa/schewa (a továbbiakban: svá, az OH írásmódját követve) szó két nagyon különböző fogalmat jelöl: egy grafémát és egy hangot. Mindkettőn belül van még (legalább) két alfogalom, amelyek számos variációt rejtenek. Hogyan? Miért? Az alábbi megfontolások segíthetenek annak eldöntésében, hogyan is írjuk át a svát tartalmazó héber szavakat. 

1. Először is a svá egy graféma, azaz egy elemi jel egy írásrendszerben, esetünkben a tiberiási héberben. Jel, azaz egy jelölő és egy jelentés összepárosítva. A jelölő (◌ְ) nem okoz gondot, annál inkább a jelentés.

A tiberiási héber amúgy egy érdekes képződmény: egyrészt egy virtuális nyelv (amelynek nem voltak anyanyelvi beszélői, és amely egy kétezer évvel korábbi nyelvnek szeretne látszódni), másrészt egy írásrendszer, de leginkább egyszerre mindkettő, összekuszálódva. A naiv tanuló azt hiheti, hogy az a nyelv, amelyet ő bibliai héber órán tanul, az a nyelv, amelyet a Biblia korában beszéltek. De ez nem így van. Éppen a svá példáján érthetjük meg, miről is van szó. Adva van ugyanis egy írásjel, amelyet különböző korokban és különböző szavakban másképp és másképp ejtettek (vagy nem ejtettek) ki. A nyelvtanuló ezek közül az egyiket tanulja meg. Talán körülbelül azt, amelyet a tiberiási maszoréták is kiejthettek, bő egy évezreddel ezelőtt. (És egy másikat is, ha modern héber órára is jár. Egy harmadikat pedig akkor, ha egy askenázi zsinagógában imádkozik.) De, amikor – még évszázadokkal, évezredekkel a svá graféma bevezetése előtt – a bibliai hébert természetes nyelvként beszélték, ezek a szavak minden valószínűség szerint gyakran teljesértékű magánhangzókat, például [ā] hangot, tartalmaztak.

A svá, mint graféma, két, függőlegesen elhelyezett pont a betű alatt: ◌ְ . Mint azt minden héberül tanuló tudja, ez az írásjel két dolgot is jelölhet. (Felmerül persze a kérdés: ha a maszoréták is kétféleképp ejtették ki, akkor miért nem vezettek be különböző jelöléseket? Talán nem is úgy ejtették ki, ahogy mi azt tanuljuk? Erre még visszatérünk.)

A svá graféma jelezhet mássalhangzó-torlódást: azt, hogy a felette található, mássalhangzót jelölő betűt nem követi semmilyen magánhangzó, azonnal a következő mássalhangzót kell kiejteni (svá quiescens / sva nah). Az arab írás is ismer ilyen szerepű jelet (sukūn), a héber átírására használt más (nem tiberiási) maszoretikus rendszerek viszont nem. Előnye az, hogy az olvasó biztos lehet benne, nem csak az írnok feledkezett meg egy magánhangzóról. Segíthet megkülönböztetni a mássalhangzó-értékű jod betűt a mater lectionisként használt jodtól is.

A svá, mint graféma, második jelentése valamiféle magánhangzó (svá mobile / sva na). Hogy miféle, az már a kiejtési hagyománytól függ. A modern Izraelben [e] hangot (a magyar írásrendszerben é betűvel jelzett hang rövid változatát). Máshol esetleg [ɛ] (a magyar e betűvel jelzett) vagy [a] hangot. Vagy éppen [ə] hangot – erre rövidesen visszatérünk. A magyar fül ez utóbbi hangot [ø] (azaz ö)-nek hallja, ezért a hagyományos magyarországi (askenázi vagy askenázias) kiejtésben találkozhatunk ilyen alakokkal: Söma Jiszroél, tisa bö-av, töfilin, stb.

Az is a kiejtési hagyománytól függ, hogy melyik svá grafémát tekintjük svá quiescensnek, és melyiket svá mobilének. Az izraeli héberben sokkal kevesebb svát ejtenek, mint a hagyományos zsidó közösségekben, valamint a bibliai héber akadémiai és teológiai kiejtési hagyománya szerint. Így például szó elején a modern izraeli kiejtés a legtöbb esetben megengedi a mássalhangzó-torlódást, míg a többi kiejtési hagyomány a szó eleji svá grafémát mindig mobileként értelmezi, így kiejti azt.

2. A svá szó második jelentése a nyelvészethez, a hangtanhoz kapcsolódik: az [ə] hang neve. Az elnevezés a héber nyelvészetből származik: talán onnan, hogy a svá mobilét az újkori nyelvészek [ə]-nek ejtették. Mivel ez egy olyan hang, amelyre a latin ábécében nincs külön betű, jól jött a héber nyelvtanból kölcsönzött elnevezés.

Az [ə] hang a világ sok nyelvében létezik. Van, ahol önálló fonéma, mint az albánban. Más nyelvekben (például az angolban) más fonémák gyengülésével jön létre, hangsúlytalan pozícióban. Ahogy fentebb is említettük, a svá – mint a tiberiási héber egyik grafémája – bizonyos kiejtési hagyományokban szintén [ə]-ként realizálódik. A modern héberben is előfordul a svá hang [ə], de legtöbbször nem ott, ahol a helyesírás svá grafémát (◌ְ) használ, hanem hangsúlytalan szótagokban, gyorsbeszédben. Az átlagos izraeli észre se veszi, nem is tud róla. Ha svát tartalmazó szót vesz át az izraeli héber, [e] hanggá alakítja, mint a francia bormárkákban szereplő de szót. A magyar nyelv sem ismeri ezt a hangot, és mi ö-nek halljuk valami furcsa (akusztikai) oknál fogva. Pedig a svá hang [ə] és az ö hang [ø] fonetikai szempontból nagyon különbözőek: az előbbi kerekítetlen, az utóbbi ajakkerekítéses hang, és az előbbit a szájüreg közepén elhelyezkedő nyelvvel, az utóbbit előretolt nyelvvel képezzük. Persze, ha a legapróbb részletekre is érzékeny műszerekkel mérjük, még az [ə] ejtése is sokféle lehet.

Azokban a nyelvekben, amelyekben a svá hang nem önálló fonéma, két folyamat hozhatja létre az [ə] hangot, vagy valami hasonlót. (Ha nem is pontosan [ə]-t, de valamit, ami azzal ekvivalens funkciót tölt be – az „egyszerűség” kedvéért ezt is svának nevezzük…). Egyrészt, hangsúlytalan szótagok magánhangzói gyengülhetnek svává, ahelyett vagy azelőtt, hogy teljesen eltűnnének. Másrészt, mássalhangzótorlódás feloldására kúszhatnak be (ún. epentetikus) magánhangzó gyanánt, a kiejtés megkönnyítése érdekében. Mindkét esetben a lét és a nemlét határán vannak: van ott valamiféle magánhangzóféleség, amely amúgy nem része a nyelv fonémakészletének, de ha nem lenne ott, túl sok mássalhangzó kerülne egymás mellé. Hangsúlytalan, és mivel nincs „igazából” ott, a szótagszámlálás szempontjából is kétes. Valami ilyesmi történhetett a bibliai héberben is.

Bizonyos hangsúlytalan magánhangzók bizonyos hangtani pozíciókban kiestek, például a ragozás során. Ez a hangtani folyamat néha csak a tiberiási héberre jellemző, más hagyományokban (például a szamaritánus héberben) megmaradtak a teljesértékű magánhangzók. Teljesen kiestek? Vagy csak [ə] hanggá redukálódtak? Nehéz megmondani. Talán a tiberiási maszoréták számára sem volt egyértelmű, ezért vezettek be csak egyetlen grafémát (írásjelet) annak a jelölésére, hogy (szinte) nem hallanak ott magánhangzót.

Ugyanilyen bizonytalanság lehetett ott, ahol a mássalhangzótorlódást oldotta fel – például szó elején – egy epentetikus hangszerűség. Egy svá [ə] hang? Vagy hangtani értelemben más, de a funkcióját tekintve „svá-szerű” hang? Egyáltalán ejtettek ott hangot? Vagy csak úgy tűnt, mintha? Mindenesetre bevezették a svá ◌ְ grafémát. Az értelmezés miatt stresszelje csak magát az utókor…