Átírás az akadémiai helyesírás szerint?

 Az akadémiai helyesírási szabályzat 12. kiadása (AkH 12) a nem latin betűs írású nyelvekből átvett szavak (tulajdonnevek és közszavak) átírásáról a 218–221. pontokban rendelkezik. A kiindulási alapelv a következő:

218. A szépirodalmi művekben, a sajtóban, a közoktatást szolgáló kiadványokban a nem latin betűs írású nyelvekből átvett tulajdonneveket és közszavakat a magyar ábécé betűivel [vö. 10.], lehetőleg egyenesen a forrásnyelvből (tehát más nyelv közvetítése nélkül) írjuk át. Átíráskor az idegen hangsort (például a kínai esetében) vagy az idegen betű- és hangsort együtt figyelembe véve (például az orosz, az arab, a görög esetében) nyelvenként szabályozott módon helyettesítjük magyar hangokkal, illetve az ezeknek megfelelő magyar betűkkel.

Ennek a bekezdésnek a részletes értelmezésére, héberre történő alkalmazhatóságára rövidesen visszatérek. Egy zárójeles megjegyzésre azonban már most felhívom a figyelmet: „(tehát más nyelv közvetítése nélkül)” – írja, vagyis az angolos, németes (például Rosh Hashanah, Rosch ha-Schana) átírást kimondottan ellenzi az akadémiai szabályzat magyar nyelvű szövegben.

Miután lefektette az alapelvet, ezt a szabályzat mindjárt árnyalja, felpuhítja is. Így az átírás függhet az ún. „közgyakorlattól”. Ha a héber esetén a közgyakorlat a konzekvensen kaotikus íráskép, akkor az lenne a követendő minta? Nyilván nem. Ez a megjegyzés persze legitimálhatja azt az átírási rendszert, amelyet egy-egy kisebb-nagyobb közösség „közgyakorlatként” használ, elfogad, de nem járul hozzá ahhoz, hogy a héber szavak átírására egy egységes „közgyakorlat” jöjjön létre a magyar nyelvterületen.

A könyvtárügy és a szakirodalmi tájékoztatás élhet saját szabványaival, míg a szaktudományok, az idegenforgalom, a postaforgalom, a felsőoktatás (!), a tudományos ismeretterjesztés és a térképek használhatnak más rendszereket: a nemzetközi tudományos életben elfogadott (nyilván nem magyaros) átírási gyakorlatot, valamint a forrásnyelvi ország által, esetleg egy nemzetközi testület által („amelynek hazánk is tagja” – írja a szabályzat valamilyen rejtélyes okból kifolyólag) előírt rendszert. Kínával ellentétben (vö. pinyin/pinjin) azonban Izrael nem írja elő a világnak, hogyan írjuk a nyelvüket. Egyedül a jiddis átírására használt (és az Osiris Helyesírás által is bemutatott) YIVO átírási rendszert lehet ezzel a ponttal legitimálni.

„Az egyes nem latin betűs nyelvekre vonatkozó magyaros átírás szabályait akadémiai kiadványok tartalmazzák” – olvassuk a 220. pontban. A Ligeti Lajos és Terjék József által szerkesztett Keleti nevek magyar helyesírása (Akadémiai Kiadó, 1981) ma már kevéssé használható. Ennek a pontnak a szelleme hatalmaz fel bennünket arra, hogy a Magyar Hebraisztikai Társaság átírási rendszerét (Balogh Katalin, Bányai Viktória, Hack Márta és Xeravits Géza, 2003) vagy az Osiris Helyesírásban (Bányai Viktória és Komoróczy Szonja munkája, in: Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila, Helyesírás, Osiris Kiadó, Budapest, 2004) lefektetett szabályokat és példákat kövessük. A 220. pont betűjének („akadémiai kiadványok”) persze ezzel nem felelünk meg, hiszen ezek nem MTA-kiadványok, legfeljebb a tudományos („akadémiai”) élet képviselői által írt kiadványok.

Azok a formák is engedélyezettek, amelyek „nem szabályosan átírt alakban honosodtak meg”. Az AkH 12 más pontjai (205. és 210.) tartalmaznak erre a kategóriára példákat, de egyik sem héber. Analóg esetek a következők lennének: Ábrahám, Ezékiel, Izrael, Izsák, Jákob, Jeruzsálem, Mózes, Tóra stb.

Vajon nem szabályosan átírt alakban meghonosodott írásmódnak számít a Maimonidész, a mincha és a Chanukka? Merem remélni, hogy nem. Ezek bár létező, de nem „meghonosodott” alakok, amit az is bizonyít, hogy írásmódjuk változékony. Kiejtésük sem egységes, és sok esetben még nem is történt meg a magyar fonémarendszerhez történő adaptációjuk. Például a magyar fonémarendszertől idegen erős h hangot tartalmaznak.

Most térjünk vissza a kiindulási bekezdésre. Az itt megfogalmazott alapelv legalább a következő kérdéseket veti fel:

1. Az idegen hangsort (például a kínai esetében), ill. az idegen betű- és hangsort (például az orosz, az arab és a görög esetében) kell figyelembe venni. Feltételezhetően a zárójeles példák úgy értelmezendők, hogy alfabetikus írást használó nyelvek esetén a betűsort is figyelembe kell venni, míg más írásrendszerek esetén ez nem szükséges, mert nem is lehetséges. A hébernél tehát az íráskép is tényező. De vajon csak a betűk, vagy a vokalizáció is? Utóbbi mennyire része a betűsornak (klasszikus héber, ill. modern héber esetén)?
   
   És mit is jelent az, hogy az idegen betű- és hangsort együtt kell figyelembe venni? Mi a teendő azokban az esetekben, amikor a bevett kiejtés eltér a hivatalos vokalizációtól (bedijuk vs. [bidijuk])? Vajon, ha a punktuáció jelzi a geminálódást (dages forte), de nem szokás manapság azt ejteni, akkor ezek szerint jelezni kell a hosszú mássalhangzókat, hiszen azt a betűsor jelzi? Vagy csupán a pontozatlan betűsort kell figyelembe venni?
   
   
2. A héber (és nem izraeli) szavak átírásánál legtöbbször nem egy tőlünk idegen beszélőközösség kiejtését tükrözzük a saját ábécénkkel, hanem egy Magyarországon is élő, magyar anyanyelvű közösségét. Ebben az esetben melyik az a héber hangsor, amelyből kiindulunk? A modern izraeli kiejtés? A Magyarországon bevett kiejtések közül valamelyik? Az izraeli mintát minél jobban utánozni vágyó magyar kiejtés? Egy modern, de a magyar fonológiához alkalmazkodott kiejtés? Valamelyik hagyományos askenázi kiejtés a több közül? Egy jiddises kiejtés? Ahány beszélő, annyi kiejtés. 
   
   Avagy azt mondjuk, hogy az átíróra bízzuk ezt a kérdést, és ő dönthet, hogy melyik kiejtés tükrözi az identitását? A helyesírás magyar szavak esetében a kiejtésbeli – így a dialektális – különbségeket néha tiltja (például szőlő, de *szöllő; köpeny, de *köppeny), máskor engedélyezi (például tejfel és tejföl, felett és fölött). Utóbbi esetekben a szerző dönthet, melyik írásmódot preferálja, melyik felel meg az ízlésének, hangulatának, kiejtésének, identitásának. Hasonló elv alkalmazható a héberre is.
   
   
3. Melyik idegen hangnak melyik magyar betű felel meg? A rövid á, a rövid é, az erős h hogyan adható vissza a magyar ábécé betűivel? Ez a kérdés különösen akkor izgalmas, amikor nem úgy merül fel, hogy a magyar fül minek hallja a külföldi anyanyelvű beszélő által képzett hangokat. Hanem úgy, hogy a magyar anyanyelvű, de a zsidó kultúrában járatos beszélő képez a standard magyar nyelv fonológiai rendszerében nem létező hangokat, és ezeket szeretnénk írásban visszaadni.

A tétet növeli a szabályzat 219. pontja, amely explicit módon lefekteti: „A magyaros átírású tulajdonneveket és közszavakat a bennük szereplő betűk magyar hangértéke szerint kell olvasni” (kiemelés tőlem). Következésképp: úgy kell a héber szavakat átírni, hogy ha az olvasó azokat a bennük szereplő betűk magyar hangértéke szerint olvassa el, azt az eredményt kapja, amelyet mi átíróként szeretnénk.